Dr. Latinka Perović – Mantrák társadalma

Standard

Dr. Latinka Perović: Nem látok politikai változást, csak a hatalmon lévő személyek cserélődtek

VIRÁG Árpád

Ez az a térség, ahol szinte semmi sem történik, vagy ha történik is, nagyon nehezen, s csak ritkán jó irányba. Itt még véletlenül sem a gazdasági válság képezi a legnagyobb gondot, az csak múló jelenségnek számít az évtizedeken át tartó társadalmi, politikai és kulturális krízis mellett, mely egyszerűen nem engedi, hogy az ország, s annak polgárai előbbre jussanak. Az elit kétféle: nemkívánatos és szívesen látott rétegre oszlik, s a vezető szerep, természetszerűleg, nem a nemkívánatos rétegnek jut. Az értékrendszerben rejlő gondokkal küszködő társadalmak ilyenek, Szerbia pedig pontosan ilyen. A kiutat csak kevesen keresik. Ezekre az állapotokra hívta fel a figyelmet rendkívül korán, még a múlt század hatvanas éveinek végén Radomir Konstantinović filozófus, irodalmár A vidék filozófiája című művében, s a szerző halálának egyéves évfordulója kapcsán megtartott fórumon kiderült, hogy a mai állapotokra a megállapítások még jellemzőbbek, mint a múlt századbeliekre.

A fórum egyik résztvevőjével, dr. Latinka Perović történésszel beszélgettünk arról, hogyan jelenik meg ma társadalmunkban a változni nem akarás filozófiája.

Mi az első asszociációja, ha valaki a vidékiesség szellemét említi?

– E szintagma kapcsán nekem elsősorban a bezártság jut eszembe, a kommunikáció hiánya, az, hogy nem tudnak az emberek igazán szót érteni egymással. Nem csak a külvilággal szembeni bezártság ez, én mindenekelőtt a belső bezártságra gondolok, a dialógusnak, a toleranciának a hiányára, arra, hogy kevés az olyan igyekezet, amely racionális megoldásokat kíván találni. Eszembe jut még a túl kevés erőbevetés, a munka és a tudás hiánya is, továbbá azoknak a különbözőségeknek a hiánya, melyek előbbre visznek egy-egy társadalmat. Egy homogenizáló keretet keres társadalmunk, kollektivizmust, mely bizonyos politikai kifejeződéshez jut a nacionalizmus által, mint valami konstans, elnyomó, folyamatosan ellentétekre, háborúkra készülődő erő által. Azoknak a prioritásoknak a felállításával, melyek nem nevezhetők természeteseknek sem az egyén, sem a társadalom egésze szempontjából, voltaképpen minden értéket, egy ország fejlődésének a kérdését, előrehaladását, a világban betöltött szerepének keresését alárendelik egyetlen célnak: egy etnikai állam kialakításának. Igaz, különböző történelmi kontextusban, de az efféle gondolkodásmód határozta meg az elmúlt kétszáz évet. Egy fejlődést szavatoló gondolkodás helyetti gondolkodásmód uralkodott el a vidékiesség azon agresszivitásával, mely minden erejével küzd a változás ellen, s egyetlen cél mentén homogenizálja a nemzetet.

Beszélhetünk-e arról, hogy a vidékiességnek e szelleme ma a győzelmét ünnepli Szerbiában?

– Valóságos diadal ez. A vidékiesség elválaszthatatlan velejárója a populizmus, melynek nagy hagyománya van Szerbiában, s ezt a kérdést nem is lehet felületesen kezelni. Az orosz forrásokhoz kapcsolódó nemzeties tradíció, tudjuk jól, létezik – ezekre az alapokra épülve jött létre Szerbiában az első politikai párt is, mely nagyon sokáig fennmaradt, mély mentalitásbeli nyomokat hagyva. Ez a tradíció ellentétben áll a modern államisággal, abban nem az intézményeké, hanem bizonyos egyéneké a vezető szerep. Ez a szerep persze eredményezhet akár egy forradalmi voluntarizmust is, de ennek ellenére azon a tényen nem változtat, hogy egy egyetlen akarat által irányított rendszerbe vezet, mely megfosztja a polgárokat azon joguktól, hogy vezetőket válasszanak és váltsanak le, ellenőrizzék a hatalmat. E jogok a modern társadalmak jellemzői, melyektől mi nagyon eltávolodtunk. Számunkra a prioritást továbbra is egy nemzeti, állami kérdés megoldása jelenti, miközben a lényeg elveszik. A lényeg pedig az oktatás, az iskolarendszer, az egészségügyi rendszer, s mindez a regresszió folyamatát éli. Az a legszomorúbb, hogy a fiatal korosztály mára már nem látja jövőjét ebben az országban, s arra törekszik, hogy az iskolát befejezve mielőbb elmenjen innen. Ez a vidékiesség gyakorlati megnyilvánulása a kilencvenes években teljes alkalmazást nyert, s máig megőriztük. El kell ismerni, persze, hogy a második Jugoszlávia is inkább csak szelídítette ezt a szellemet, s nem irtotta ki teljesen. Mégis emancipáló jellege volt a szóban forgó korszaknak, volt fejlődés, eljutottunk a modern technológiákhoz, az ipar felvirágoztatásához. Ezt követően egy visszaugrással mindezt megsemmisítettük, s a kommunizmus által hátrahagyott kérdésekre sem sikerült választ adnunk azokra a kérdésekre, melyek az egyén vagy a véleménynyilvánítás szabadságát, a toleranciát érintették. Lényegében így jutottunk el egy kilátástalan helyzetbe. Az Európai Unió ugyanis mantra, s nem a valódi szándékot tükrözi. Más lehetőségünk pedig nincs. Európának megvannak a maga problémái, de soha ekkora esélyt korábban még nem adott a Balkánnak. Ezt az esélyt, ha az egész Balkán nem is, de Szerbia mindenképp eljátszotta.

Milyen mértékben hatott ki az Ön által leírt állapotokra az a politikai változás, ami a közelmúltban végbement?

– Nem látok én itt politikai változást. Csak cserélődtek a hatalmon lévő személyek. A politikai legitimitásukat elődjeikhez hasonlóan annak bizonyítására építik, hogy az előző vezetés teljesen katasztrofális volt. Valamennyien az előző kormány mandátumánál kezdik az elemzést, a háborúkról senki sem beszél, melyek pedig nagyban csökkentették az állam materiális és humán erőforrásait is. Ma nem látható a változás szubjektuma, lehet, hogy valaki elképzeli, hogy bizonyos személyekkel el lehet érni a változást, de az mégsem lehetséges a jelenlegi rendszerben, ahhoz mindenekelőtt intézmények kellenek.

A felépülés, a vidékiesség szellemének legyőzése, ezek szerint, szinte teljesen lehetetlen?

– Az állam nagy mértékben barbarizálódott, elhagyatottá vált. A regenerálódáshoz hatalmas erőbevetésre lenne szükség, magunk ezt nem tudjuk megtenni. Nem szabad naivnak lennünk. A történelemben normális jelenségnek számít, hogy egyes népek eltűnnek. Nem tudják megtalálni a helyüket az adott világban, a bezártságba menekülnek, és eltűnnek. De mit is tehet valaki egy modern társadalmak által körülvett elmaradott társadalomban? Azt gondolom, hogy az esélyek minimálisak, de az erőfeszítésnek meg kell lennie, mindenekelőtt annak az intellektuális erőfeszítésnek, mely választ akar adni arra az egyszerűnek hangzó kérdésre, hogy hol is vagyunk mi. S csak ezután tehetjük fel a kérdést, hogy hogyan jutottunk el ide, s hogyan lábalhatunk ki innen.

 Magyar Szó.

“Latinka Perović: Ovom narodu preti nestanak”

Mantre društva

Srbija je prokockala evropsku šansu

Duh palanke doživeo je svoj pravi trijumf u Srbiji, država je u velikoj meri varvarizovana i postala zapuštena, a za regeneraciju bi bio potreban ogroman napor koji sami ne možemo učiniti – ocenila je istoričarka Latinka Perović. – Ne smemo da budemo naivni. U istoriji važi za normalnu pojavu da pojedini narodi nestaju. Ne mogu da pronađu svoje mesto u datom svetu, beže u zatvorenost i nestaju. A šta može da učini neko u zaostalom društvu okruženom modernim društvima? Mislim da su šanse minimalne, ali mora da postoji napor, pre svega intelektualni napor koji želi da da odgovor na pitanje koje zvuči jednostavno – gde smo to mi. I samo posle toga možemo da postavimo pitanje kako smo stigli dovde i kako možemo da se izbavimo odavde – rekla je Perović u intervjuu za „Mađar so“.

  • Najtužnije je da mlada generacija danas već ne vidi svoju budućnost u ovoj zemlji i da stremi da završetkom školovanja što pre ode odavde. Praktično ispoljavanje tog palanačkog duha u devedesetim godinama dobilo je punu primenu, i do danas smo ga očuvali. Treba priznati, naravno, da je i druga Jugoslavija pre samo pripitomljavala taj duh i nije ga potpuno proterala. Ipak je pomenuta era imala emancipatorku ulogu, bilo je razvoja, stigli smo do modernih tehnologija, do procvata industrije. Nakon toga smo jednim skokom unazad sve to poništili i ni na pitanja nasleđena od komunizma nismo uspeli da damo odgovore, na pitanja koja su se ticala slobode pojedinca ili izražavanja, tolerancije. U suštini smo tako stigli u jednu bezizglednu situaciju. Evropska unija je naime mantra i ne odslikava stvarnu nameru. A drugu mogućnost nemamo. Evropa ima svojih problema, ali nikada ranije ovolikušansu još nije dala Balkanu. Tu šansu, ako ceo Balkan i nije, ali je Srbija svakako prokockala – ocenila je Latinka Perović.

Upitana za mišljenje u kojoj su meri na opisano stanje uticale nedavne političke promene u Srbiji, sagovornica „Mađar so“-a rekla je da „ne vidi ovde političke promene“. – Samo su izmenjene ličnosti na vlasti. Svoj politički legitimitet, slično svojim prethodnicima, grade na dokazivanju da je prethodna vlast bila potpuno katastrofalna. Svi analizu počinju kod mandata prethodne vlade, o ratovima niko ne govori, a koji su uveliko umanjili i materijalne i ljudske resurse države. Danas nije vidljiv subjekt promena, možda neko zamišlja da se promene mogu postići sa određenim ličnostima, ali to ipak nije moguće u sadašnjem sistemu, za to su prevashodno potrebne institucije – konstatovala je Latinka Perović.

Komentar

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.